Inni vagy nem inni – bor, böjt, és egy kis kultúrtörténeti zarándoklat a múltba

Ebben a cikkben olvashatunk:

• azokról az időkről, amikor a borfogyasztás a túlélés záloga lehetett
• a hemina mértékegységről
• az időszakos böjt szükségességéről

Az áldozat az ősvallások óta része annak, amit vallásosságnak nevezünk. Része kapcsolatunknak egy felső hatalommal, gyökere pedig függőségünk és gyarlóságunk fölismerése, ezekért való engesztelés. Az áldozat legismertebb változatai - motiváció szerint: engesztelő áldozat, hála áldozat, kérő áldozat. Az áldozat tárgya lehet minden, ami értékes. Az italáldozat (libatio) formai lényege, a lemondás valamiről, leggyakrabban a megsemmisítés formájában történt. A tűzbe öntött bor elpárolgott, de a földre öntés is tökéletesen kifejezte a lemondás szándékát. Itt a földanyának történő átadás épp olyan fontos szerepet játszott, mint a földben nyugvó ősök „megkínálása”. Természetesen a lemondás kifejeződhetett a papoknak, sámánoknak és más kiemelt személyeknek való átadással is. 

A Római Birodalom bukását követően Európában igencsak átalakultak a mindennapok. Ezekben az időkben igen nagy mennyiségben fogyasztottak alkoholt. Leginkább a bor fogyott, amely nemcsak a királyok, egyházi méltóságok, nemesek körében fordult elő, hanem a szegény rétegek napi „étrendjét” is kiegészítette. Az ókori világból a keresztény egyház az, amely átörökítette a borfogyasztás kultúráját, a bortermelést, előállítási módszereit. Nem véletlen hát, hogy a középkori szerzetesrendek azok, amelyek a sört és a bort készítették, általában saját maguk termesztette alapanyagokból. A különböző szerzetesrendek reguláiban olvasható, hogy melyik rendben mennyi volt a megengedett borfogyasztás. Úgy tartották, hogy a legjobb út, amivel visszatarthatják a testi étvágyat, az Isten ajándéka, a borivás. Nemcsak a regulákból válik nyilvánvalóvá a bor szerepe a katolikus egyházon belül, hanem az egyes nedűk védőszentjeinek megjelenéséből is. Ilyenek például Szent Adorján, a sör és Szent Márton, a bor védőszentje.

Szent Márton szerepe az európai borfogyasztásban egyértelműen nyomon követhető – függetlenül attól, hogy életútját ismerve nehezen lehet elképzelni őt magát aktív borfogyasztóként. A tél kezdetén, november 11-én, Szent Márton napján bizonyos feltételezések szerint libát kell fogyasztani, ami egy római tradíció tovább élése. 

Szent Márton és a bor kapcsolata német nyelvterületen és hazánkban is nagyon erősen gyökerezik a néphagyományban. Márton egy a szőlővédő szentek sorában. A Szent borral való kapcsolatát legendákkal is próbálták alátámasztani, egy történet szerint csodatévő szőlőtőkét ültetett Tours városába, melynek püspöke volt. Egy másik legenda szerint Krisztushoz hasonlóan a vizet ő is borrá tudta változtatni, de ismert a „Nagypoharú Szent Márton” kifejezés is, ami gyógyító célú borfogyasztásra utal. Amúgy, ha az időpontra koncentrálunk, egyértelművé válik, hogy erre az időszakra esik a karácsonyt megelőző böjt utolsó nagy lakomájának lehetséges időpontja.

A Szent Benedek Rend regulája kellő hangsúlyt fektetett a szerzetesek egészségi állapotára is. Pontosan meghatározták azt a bormennyiséget, melyet ajánlatos volt naponta elfogyasztani. Ez nem volt más, mint a hemina. A hemina, melynek valós mértékét senki nem tudja. Vélhetően személyre szabott mértékletesség lehetett az irányadó. 

Ha valaki mélyebb ismereteket szeretne szerezni a szerzetesi élet és borkészítés kapcsolatáról, látogasson el Pannonhalmára, a bencések emblematikus székhelyére. A Bazilika és a borászat együttesen különleges élményt nyújt. Az Apátsági Pincészetben részt vehetünk tárlatvezetésen és talán lesz alkalmunk megkóstolni a Hemina névre keresztelt burgundi típusú fehér bort, valamint vörös párját, a „pannonhalmi bordóit”. Alternatívaként, kitűnő, modern boros kiállításra lelhetünk Tokajban is, a Bormúzeumban.

Számos helyen találkozunk a borfogyasztás „kulturált" módjáról szóló írásokkal. A kulturált jelző egyrészről jelentheti a mértéket. Kultúr-antropológusok és néprajztudósok egybehangzóan állítják, hogy az alkoholtartalmú italok fogyasztása a múltban elképesztően magas értékeket érhetett el. A társadalom valamennyi tagjára érvényes átlagot természetesen lehetetlen meghatározni, egyes számítások esetén a XIII-XVII. századig ez bor vagy sör esetében akár napi 1-3 liter is lehetett. Ebben nyilván szerepet játszott a jó ivóvíz hiánya; az elsősorban sóval és füstöléssel konzervált húsok szomjúságot előidéző volta és nem utolsósorban az alkoholtartalmú italok magas energiatartalma.

Az egyház mellett a király, illetve a nemesek is fogyasztották a különböző szeszes italokat. A királyi birtokokon nagy mennyiségben termesztettek szőlőt, illetve a szőlőtermelők is tartoztak a királynak adóként bort szolgáltatni. A bornak több fajtáját ismerték. Előszeretettel fogyasztottak szőlőn kívül más gyümölcsből készült bort is, de akadtak rangbeli különbségek: a szőlőbort általában a király, az egyházi főméltóságok, valamint a nemesek itták. A szegényebb rétegek asztalára leggyakrabban alma- vagy körtebor került. Ismerték a különböző fűszerekkel ízesített borokat is, illetve sokszor mézbort is fogyasztottak. Bármilyen gyümölcsből tudtak alkoholt előállítani.

A gyümölcsborok frissítő italokként kerültek az asztalra, a vízfogyasztás nem volt népszerű. Ez annak is betudható, hogy akkoriban nem ismertek semmiféle víztisztító módszert, így nagyon sok betegség (pl. kolera) terjedt a víz fogyasztásával, így a szomjúságot is inkább könnyű borokkal oltották. Az Albertus Magnus (Albert von Bollstädt, Nagy Szent Albert (1193 v. 1206-1280): német Domonkos-rendi szerzetes, filozófus és teológus.) által feltalált desztillációnak köszönhetően a középkori szeszes italok megbízhatóbbak voltak, és a magasabb alkoholtartalom miatt eltarthatóságuk is javult. A magas alkohol tartalmú fűszerezett borokat aperitifként fogyasztották, a húsétel után pedig szájuk tisztításra használták. Az alkoholnak gyógyhatást is tulajdonítottak, például a vörösbornak a terhesség ideje alatti fogyasztásáról úgy gondolták, hogy fiúgyermek születését segíti elő. (Nyilván a somlói termelőknek erről más a véleménye…)

A mai borfogyasztási szokásokat ismerve könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a középkori emberek egytől-egyik alkoholisták voltak. Egy francia halász napi boradagja 2,5-3 liter bor volt, egyes források szerint egy magyar férfiember naponta 3–5 litert is megivott. A kolostorokban is hasonló volt az átlag. Nem csoda, hogy a középkorban az átlagéletkor olyan alacsony volt, hisz a fiúknak 14 éves kortól engedélyezték a bor fogyasztását, ezáltal a nagykorú férfiak közé sorolhatták őket. Az élelmiszerhiány is hozzájárult ahhoz, hogy a hiányzó ételadagot a szegényebbek is kalóriadús borral pótolják – Európában már akkor is túltermelés volt borból. A tehetősebbek a gazdag zsíros és sós lakomák alkalmával szomjoltóként is igen tekintélyes mennyiségű bort fogyasztottak el. 

Ilyen körülmények között egyértelműnek mondható, hogy egészségügyi megfontolásból is szükség volt időszakos böjtöt tartani. Bizonyos források arra utalnak, hogy a szerzetesrendek körében a sörfőzés azért is volt igen népszerű, mert a sör böjt idején is komoly energiaforrásnak számított. Ilyen pozitív hatás persze a borfogyasztáshoz is köthető, de a böjt lényege valójában azt hiszem nem erre keresendő. 

Az időszakos étel megvonás a mai ember számára épp olyan fontos, mint amennyire az ókori vagy éppen középkori elődeink életében volt. Akik rendszeresen fogyasztanak alkoholos italokat, például bort – magamat is beleértve – azok számára különösen szükséges évente akár többször is két-három hét szünetet tartani. Jó esetben ilyenkor nem csak a bort, de az ételek egy bizonyos csoportját is érdemes kiiktatni az étrendünkből. A rövidebb-hosszabb ideig tartó böjtök jótékony hatását, azt hiszem, senki nem vitatja. Az, hogy szervezetünk „kiüresítése” valóban megfelel-e egy igazi, vallási értelemben vett böjtnek, már más kérdés. A test kívánságairól való lemondás egyetlen elterjedt vallás tanítása szerint sem egyenlő azzal, hogy a lemondásnak testi és szellemi értelemben egyaránt megfeleltünk. A szellem megtisztítása negatív gondolatoktól, netán gonosz szándékoktól nem elhanyagolható. Sőt. A böjtnek sokkal fontosabb eleme a lemondásnak, megvonásnak, befelé fordulásnak teret engedő szellemi megtisztulás. Pedig még a kávéról sem könnyű lemondani…